Szivatós gasztro…

2012 november 26. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu |

No, ha múltkor a zselatin, akkor most a tortabevonó akasztott ki…

Lássuk a kályhától: A szülinapi narancsos pitémről –na jó, hívjuk narancsos gyümölcstortának- már ódákat zengtem úgy emlékszem, pár bejegyzéssel ezelőtt. Szóval utána jött ugye az ominózus replika, amit bevittem a munkahelyemre, de az már csak halovány mása volt az elsőnek, lévén, hogy amikor összevásároltam a hozzávalókat, zselatint vettem a tortazselé helyett. Oltári naivságomban , meg nagy sütési múltammal, álmomban sem gondoltam, hogy ez a két dolog nem ugyanaz… No azóta még hozzájött a zselatin fix is amiről végképp nemtom, hogy minek… Fixálja a zselatint? Mondjuk azt köll is, mert úgy jártam, hogy….
Megcsináltam a tortát, húúúde nagyon szépre meg finire és akkor gondoltam ráöntöm a tetejére a zselét, hogy megfogja a narancsokat, meg szééép fényes legyen. Beleöntöttem a kislábasba kevés vízzel és mindjárt tök gyanús lett, mert olyan tejes színre váltott… mondjuk tisztult, tisztult, de nem értettem a dolgot mert a másik ilyet nem csinált…. aztán csak kevergettem, kevergettem…. már a mamuszom tele volt a kevergetésével, de nem akart sűrűsödni. És még mindig nem értettem, hogy miiiia hééétbánatos fene van vele, mikor a másikat 5 perc alatt pitt-patt megcsináltam, ez meg itt lotyog a lábasban és hogy úgymondjam b*ik megdermedni.
Levettem a tűzről, kikukáztam a zacskóját és teljesen ledöbbentem, mert tuti voltam, hogy a másikkal nem kellett ennyit tökölni. De még mindig arra gondoltam, hogy bisssztosss, ez egy másik fajta…
No, nem akart sűrűsödni, nem akart hűlni, nem akart semmit és én legszívesebben kidobtam volna a francba.  Csak az mentette meg, hogy a tortám tetejére jó sok krémet tettem és nagyon kellett  volna neki, hogy valami jól összefogja, mert kezdett szétpitésedni… Szóval beraktam a hűtőbe, mondván befonom a hajam szálanként mire ez állagot vált… Éééés igen! Aki arra tippelt, hogy  belekötött a lábasba az nyert! Dühöm, az enyhe morgásból átment laza k*va anyázásába, sütemény melegebb éghajlatra küldésébe és annak megfogadásába, hogy Én Többet Soha…
Kislábast az asztalon hagyva (hogy elgondolkozzon a jövőjén) leültem a TV elé –aholis GordonRamsay üvöltözött mint a veszedelem, mert nyers volt a fésűs kagyló. (Ez tök komoly, nem dramaturgiai fogás a cselekmény kiteljesítése érdekében! és igen! Mindenkinek megvan a maga problémája! )
No, miután GR süttetett egy új kagylót én is megnéztem ezt a lábasnyi betont… Hát bakker, szilárdan állt… Gondoltam veszteni nem vesztek vele, visszaraktam a gázra és újra játszottuk a meccset…
Persze megint hűtő, de már beállítottam a telefonom, hogy visítson… No persze így sem kaptam olyan állagot mint az előző zselatinnal, így amint kicsit kihűlt, negyedét ráöntöttem az akkor már igencsak darvadozó tortámra… Mondjuk beitta, mint a szivacs, de legalább a narancsok szépek lettek tőle…
Mindezek után kigugliztam, hogy nekem bizony tortazselét kellett volna vennem, a zselatint azt a krémbe szokták tenni, a habfixet a tejszínhabba (ezt mondjuk tudtam)… ööö a zselatin fixet meg nemtom hova, de mostmár vigyázok, hogy olyat ne vegyek!
Mit is akartam?
Ja!  A tortabevonó.
Az a két ember, aki a blogomat olvassa, azt hihetné, hogy én egy állandóan sütkérező fajta vagyok, de nem… Csak így november, decemberben jön rám a hoppáré… (Eltekintve egy könnyebb muffinsütési láztól, 1-2 éve).
Szóval Nikó barátnémék, elhozták hozzám a  náluk levő cuccaimat – mivel vasárnap amúgy is családi körutazást tettek 🙂  (rendeltünk néhány gyógyteát).
No gondoltam, ennek fele se tréfa. Sütök!
Azé’ úgy látszik, hogy a reflexeim dolgoznak… Belémivódott, hogy gyerek koromban minden hétvégén sütött valamit anyu vagy a mama, ha meg vendég jött, akkor főleg… De már egy kicsit bennem van a génmódosulat, mivel hajlamos vagyok a meló nagyobbik, macerásabb részét elbliccelni és kész tésztával babrálni. Persze ráfogom a sütőre, hogy nem szépen süt, sőt… éget…
Szóval, hogy kilyukadjak már valahova: vettem egy ilyen kétszínű, fonott kalácsot. (Na persze jól felhúztam magam, mert csokisat akartam, az eccer már bevált és finom, de nem volt) és azt gondoltam, hogy leöntöm csokival ééésss…. hm…. teával tálalom 🙂
Na… elmentem, meglőttem, hazavittem, DE nem kaptam olyan Spárolós étcsokit, amivel én le szoktam öntözni a sütiket. Szerintem az a legjobb bevonat. Fel kell olvasztani egy darab vajjal és nagyon szép fényes lesz a sütin. Na hát ebből a csokiból mindenfélefajta volt a polcon,  csak sima ét nem, úgyhogy vettem tortabevonót. Nem gondoltam én ekkormég semmi rosszra. Csoki összedarabol, bele a kislábosba, mellé a darabka vaj…. ééééss…. folyik vazze… nem áll össze…. utálják egymást, az tisztán láccik. Azért vártam vele és eccercsak mikor már eluntam ráöntöttem a kalácsra, oszt kiskanállal visszakanalaztam mellőle a tetejére, utána megint, a végén meg hagytam….
Azért maradt rajta is… végülis ehető lett. Nikó pedig megvilágosított, miszerint a tortabevonóhoz nem kell vaj… Hát jóvan vazze… nem olvasgattam a hátulját. Mindenről azt hiszem, hogy ugyanúgy kell csinálni, mint az előzőt. (Csak azzal nem számolok, hogy nem ugyanaz van a kezemben )
Szerencsére azért mindenki evett belőle és mindenki le is nyelte. Figyeltem. 🙂

Egyébiránt nagyon megörültem tegnap Nikóéknak. Nemcsak a baráti szeretet okán, hanem mert mindjárt jól kitaláltam, hogy hogyan is tudnám hasznosítani a hírtelen a lakásban termett kihasználatlan emberi erőforrást. Igazából mostanában bárki is jön hozzám, mindenkivel dolgoztatok valamennyit. Vagy bútort tologat, vagy lukat fúr, vagy ragaszt… szóval valamit mindenkinek csinálni kell… (a szobabiciklis áramfejlesztőn még dolgozom)
Szóval kitaláltam, hogy mivel két pasi is horogra akadt, most le lehet akasztani a Windóz applikációs tükrömet, ami mögé múltkortájban Nikóval, késhegyre szúrva csúsztattuk be a kétoldalán ragacsos hungarocellt, és ami b*ott megragadni a tükör felöli oldalon. Illetve vezércselként a tett pillanatában megragadt, de reggelre elemelkedett és így nézett ki a falon:  D   -az egyenes rész a fal, a  )  a tükör.
Éshát ahhoz benga-banga nagy,  hogy csak úgy le-föl legyen akasztgatva, főként, hogy 5 sinpöcök tartja, de most HitesUra és PiciFia kibigyózták a felső izéket, aztán PiciFia tartotta, míg mi mítingeltünk, hogy mi a frásszal szedjük ki a tükörragasztó tubusból a ragacsot, mert a tolószerkezetet anno visszaadtam a kollegámnak. Végül HitesUra a húsklopfoló nyelét tolta bele, majd a fejét (a klopfolóét) a pocakjával tolva, elöl jött a tubusból a matéria, amit igyekezett a falra ragasztott hungarocell darabokra irányítani, miközben Lilkamilka, Nikó és Én drukkolva ugrándoztunk körülöttük… Nagyon úgy látszik, hogy sikeres volt a megmozdulás, mivel még mindig ragaszkodik egymáshoz a fal, a hungarocell és a tükör..
A tükör egyébként olyan mint a windóz logó kétszer egymás alatt. Közel 2 m  magas és 1 m széles.
*
Ezen kívül még az történt, hogy elfüstölt a hajszárító a kezemben, miközben élénken szuszogtam, hogy mi a bánat éghet… No nem vagyok annyira Barbi, hogy ne vegyem észre, hogy balomban füstbomba van, csak momentán kiégett az égő a fürdőszobában, pont amivel a tükörben látnám magam. Szóval annyira azért láttam, hogy hajat tudtam szárítani, de hogy intenzíven füstöl a szerkezet, azt már nem.. Khm…