Találkozások….

2012 november 23. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu |

Nem tudom mi van mostanában, de zsinórban olyan emberekkel „futok össze”, akiket év(tizedek) óta nem láttam…
Egyik hétvégén főzés közben benyomtam a tévét és putty, eccercsak a szalagavatós, meg ballagási képeinket mutogatják a képernyőn… Majdnem kiesett a fakanál a kezemből, mikoris megszólalt az egyik volt osztálytársam… Nééézem a műsort: hát portréfilmet csináltak róla, és nem is akármilyet. Nagyon jól sikerült. (Ő egyébként lelkész.)

Aztán: a fészbúkra kitett valaki egy aranyos menhelyi kutyaportrét. Olyan szívfájdítóan nézett szegény kutyus és úgy fogott a két lábával egy nagy kiflit, mintha a világ legnagyobb velőscsontja lenne. Komolyan belefacsarodott a szívem. Ezen elindulva, végülis a városi kutyamenhely honlapján kötöttem ki, ahonnan elkavartam egy youtube videoig, amin egy másik –szintén gimis- osztálytársamról volt egy összeállítás. Anno, gimi után sokáig leveleztünk (akkor még postai levél volt csak), aztán egyszer jól összevesztünk és azóta se kép, se hang. Még osztálytalálkozókra sem jött el soha. Mostmeg csak meredtem a képernyőre… Annyira megváltozott…. mindenhogyan… a hangja… azon  lepődtem meg legjobban.

A harmadik: az egyik gyerekkori barátnőm, akivel anno sülve-főve együtt voltunk, aztán elsodródtunk egymástól. Na nem messzire, de kb. 20 éve nem találkoztunk, mígnem tavaly összefutottunk a városban és telefonszámot cseréltünk. Az idén kb.  nyár elején már el is jutottunk odáig, hogy végre összeültünk..  Vele kapcsolatban állapítottam meg, hogy mégiscsak van olyan, hogy „relatíve jódógombaság”…. Merthogy miután vele beszéltem, úgy vezettem hazáig, hogy másodpercenként belémhasított, hogy milyen jó nekem. És pár hete, mikor találkoztunk újra, csak megerősítette szegény bennem ezt az érzést, mert ahogy beszélt, percenként csak annyit tudtam mondani, hogy: „Jééézusom! „ „Ne már!” meg hasonló épületes dolgokat. Egy idő után el is hallgattam, mert rájöttem, hogy nem kéne itt szörnyülködni a mondanivalóján… Szóval úgy gondoltam, hogy ezzel a két találkozással letudtuk egymást a következő 20 évre. Merthogy már a második tali előtt se igen tudtam, hogy kiről-miről fogunk mi beszélgetni… Erreföl, felhívott a héten, hogy találkozhatnánk. Hát… nem vagyok én elrontója… Dehát izé… Olyan érdekes. Mindig rohan. egyfolytában csöng a mobilja, emberekkel dolgozik… szóval nem olyan mint akinek ember / társaság hiánya van… Szóval nem értem ezt a hirtelen ragaszkodást.

A negyedik: a héten tanfolyamon voltam Nagyvárosban egy cégnél, akitől szoftvert készülünk venni. Ahogy mentünk be a terembe, ott éppen vége volt egy hajnali angol órának, szóval ki-be mászkált a jónép, mikor eccercsak felvisítottam, hogy Géééézaaaa…. Óde megörültem neki. Mondta is, hogy kezdte zokon venni, hogy úgy elmentem mellette mintha sose láttam volna. Nem fejtettem ki, hogy én csak szemmagasságig nézek, onnan meg nem volt ismerős… J . Vigyorogva mentem felé és nyújtottam a kezem, erre adott két puszit…
Hmm… Nem voltunk mi ilyen összeborulós kapcsolatban, de tagadhatatlanul jól esett és látszott rajta, hogy tényleg örül.  Kb. 6 éve volt kontaktom az egyik cégnél. Sokat „problémamegoldottunk” együtt. Szerettem vele dolgozni. Nem mellesleg tök jóképű volt, amin az öltöny csak emelt (merthogy abban kellett nekik …)  és szemtelenül fiatal. Szóval sajnáltam mikor leszámolt. Ésakkor most itt összefutottunk.

Szóval ez a négy a hét termése. Olyan különös, Annyit gondolkodtam rajta, hogy mi lehet ez.
Mostanában … egy jó ideje… sokat rágódom a szüleimen, aminek tudom, hogy semmi teteje nincs. És tök mindegy már, bármire is jutok… a dolgok úgy maradnak. Nulla fölötti pillanatomban mindig tudom, hogy le kéne  zárnom a múltat már mindenféle formában. Nem kell már azon gondolkodni ami elmúlt. És akkor itt van ez. Miért most? Miért éppen ők?
Szerintem nincsenek véletlenek. Csak nem sikerül értelmeznem az üzenetet…

Itt is megtalálsz 🙂