Szivatós gasztro…
2012 november 26. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
No, ha múltkor a zselatin, akkor most a tortabevonó akasztott ki…
Lássuk a kályhától: A szülinapi narancsos pitémről –na jó, hívjuk narancsos gyümölcstortának- már ódákat zengtem úgy emlékszem, pár bejegyzéssel ezelőtt. Szóval utána jött ugye az ominózus replika, amit bevittem a munkahelyemre, de az már csak halovány mása volt az elsőnek, lévén, hogy amikor összevásároltam a hozzávalókat, zselatint vettem a tortazselé helyett. Oltári naivságomban , meg nagy sütési múltammal, álmomban sem gondoltam, hogy ez a két dolog nem ugyanaz… No azóta még hozzájött a zselatin fix is amiről végképp nemtom, hogy minek… Fixálja a zselatint? Mondjuk azt köll is, mert úgy jártam, hogy….
Megcsináltam a tortát, húúúde nagyon szépre meg finire és akkor gondoltam ráöntöm a tetejére a zselét, hogy megfogja a narancsokat, meg szééép fényes legyen. Beleöntöttem a kislábasba kevés vízzel és mindjárt tök gyanús lett, mert olyan tejes színre váltott… mondjuk tisztult, tisztult, de nem értettem a dolgot mert a másik ilyet nem csinált…. aztán csak kevergettem, kevergettem…. már a mamuszom tele volt a kevergetésével, de nem akart sűrűsödni. És még mindig nem értettem, hogy miiiia hééétbánatos fene van vele, mikor a másikat 5 perc alatt pitt-patt megcsináltam, ez meg itt lotyog a lábasban és hogy úgymondjam b*ik megdermedni.
Levettem a tűzről, kikukáztam a zacskóját és teljesen ledöbbentem, mert tuti voltam, hogy a másikkal nem kellett ennyit tökölni. De még mindig arra gondoltam, hogy bisssztosss, ez egy másik fajta…
No, nem akart sűrűsödni, nem akart hűlni, nem akart semmit és én legszívesebben kidobtam volna a francba. Csak az mentette meg, hogy a tortám tetejére jó sok krémet tettem és nagyon kellett volna neki, hogy valami jól összefogja, mert kezdett szétpitésedni… Szóval beraktam a hűtőbe, mondván befonom a hajam szálanként mire ez állagot vált… Éééés igen! Aki arra tippelt, hogy belekötött a lábasba az nyert! Dühöm, az enyhe morgásból átment laza k*va anyázásába, sütemény melegebb éghajlatra küldésébe és annak megfogadásába, hogy Én Többet Soha…
Kislábast az asztalon hagyva (hogy elgondolkozzon a jövőjén) leültem a TV elé –aholis GordonRamsay üvöltözött mint a veszedelem, mert nyers volt a fésűs kagyló. (Ez tök komoly, nem dramaturgiai fogás a cselekmény kiteljesítése érdekében! és igen! Mindenkinek megvan a maga problémája! )
No, miután GR süttetett egy új kagylót én is megnéztem ezt a lábasnyi betont… Hát bakker, szilárdan állt… Gondoltam veszteni nem vesztek vele, visszaraktam a gázra és újra játszottuk a meccset…
Persze megint hűtő, de már beállítottam a telefonom, hogy visítson… No persze így sem kaptam olyan állagot mint az előző zselatinnal, így amint kicsit kihűlt, negyedét ráöntöttem az akkor már igencsak darvadozó tortámra… Mondjuk beitta, mint a szivacs, de legalább a narancsok szépek lettek tőle…
Mindezek után kigugliztam, hogy nekem bizony tortazselét kellett volna vennem, a zselatint azt a krémbe szokták tenni, a habfixet a tejszínhabba (ezt mondjuk tudtam)… ööö a zselatin fixet meg nemtom hova, de mostmár vigyázok, hogy olyat ne vegyek!
Mit is akartam?
Ja! A tortabevonó.
Az a két ember, aki a blogomat olvassa, azt hihetné, hogy én egy állandóan sütkérező fajta vagyok, de nem… Csak így november, decemberben jön rám a hoppáré… (Eltekintve egy könnyebb muffinsütési láztól, 1-2 éve).
Szóval Nikó barátnémék, elhozták hozzám a náluk levő cuccaimat – mivel vasárnap amúgy is családi körutazást tettek 🙂 (rendeltünk néhány gyógyteát).
No gondoltam, ennek fele se tréfa. Sütök!
Azé’ úgy látszik, hogy a reflexeim dolgoznak… Belémivódott, hogy gyerek koromban minden hétvégén sütött valamit anyu vagy a mama, ha meg vendég jött, akkor főleg… De már egy kicsit bennem van a génmódosulat, mivel hajlamos vagyok a meló nagyobbik, macerásabb részét elbliccelni és kész tésztával babrálni. Persze ráfogom a sütőre, hogy nem szépen süt, sőt… éget…
Szóval, hogy kilyukadjak már valahova: vettem egy ilyen kétszínű, fonott kalácsot. (Na persze jól felhúztam magam, mert csokisat akartam, az eccer már bevált és finom, de nem volt) és azt gondoltam, hogy leöntöm csokival ééésss…. hm…. teával tálalom 🙂
Na… elmentem, meglőttem, hazavittem, DE nem kaptam olyan Spárolós étcsokit, amivel én le szoktam öntözni a sütiket. Szerintem az a legjobb bevonat. Fel kell olvasztani egy darab vajjal és nagyon szép fényes lesz a sütin. Na hát ebből a csokiból mindenfélefajta volt a polcon, csak sima ét nem, úgyhogy vettem tortabevonót. Nem gondoltam én ekkormég semmi rosszra. Csoki összedarabol, bele a kislábosba, mellé a darabka vaj…. ééééss…. folyik vazze… nem áll össze…. utálják egymást, az tisztán láccik. Azért vártam vele és eccercsak mikor már eluntam ráöntöttem a kalácsra, oszt kiskanállal visszakanalaztam mellőle a tetejére, utána megint, a végén meg hagytam….
Azért maradt rajta is… végülis ehető lett. Nikó pedig megvilágosított, miszerint a tortabevonóhoz nem kell vaj… Hát jóvan vazze… nem olvasgattam a hátulját. Mindenről azt hiszem, hogy ugyanúgy kell csinálni, mint az előzőt. (Csak azzal nem számolok, hogy nem ugyanaz van a kezemben )
Szerencsére azért mindenki evett belőle és mindenki le is nyelte. Figyeltem. 🙂
Egyébiránt nagyon megörültem tegnap Nikóéknak. Nemcsak a baráti szeretet okán, hanem mert mindjárt jól kitaláltam, hogy hogyan is tudnám hasznosítani a hírtelen a lakásban termett kihasználatlan emberi erőforrást. Igazából mostanában bárki is jön hozzám, mindenkivel dolgoztatok valamennyit. Vagy bútort tologat, vagy lukat fúr, vagy ragaszt… szóval valamit mindenkinek csinálni kell… (a szobabiciklis áramfejlesztőn még dolgozom)
Szóval kitaláltam, hogy mivel két pasi is horogra akadt, most le lehet akasztani a Windóz applikációs tükrömet, ami mögé múltkortájban Nikóval, késhegyre szúrva csúsztattuk be a kétoldalán ragacsos hungarocellt, és ami b*ott megragadni a tükör felöli oldalon. Illetve vezércselként a tett pillanatában megragadt, de reggelre elemelkedett és így nézett ki a falon: D -az egyenes rész a fal, a ) a tükör.
Éshát ahhoz benga-banga nagy, hogy csak úgy le-föl legyen akasztgatva, főként, hogy 5 sinpöcök tartja, de most HitesUra és PiciFia kibigyózták a felső izéket, aztán PiciFia tartotta, míg mi mítingeltünk, hogy mi a frásszal szedjük ki a tükörragasztó tubusból a ragacsot, mert a tolószerkezetet anno visszaadtam a kollegámnak. Végül HitesUra a húsklopfoló nyelét tolta bele, majd a fejét (a klopfolóét) a pocakjával tolva, elöl jött a tubusból a matéria, amit igyekezett a falra ragasztott hungarocell darabokra irányítani, miközben Lilkamilka, Nikó és Én drukkolva ugrándoztunk körülöttük… Nagyon úgy látszik, hogy sikeres volt a megmozdulás, mivel még mindig ragaszkodik egymáshoz a fal, a hungarocell és a tükör..
A tükör egyébként olyan mint a windóz logó kétszer egymás alatt. Közel 2 m magas és 1 m széles.
*
Ezen kívül még az történt, hogy elfüstölt a hajszárító a kezemben, miközben élénken szuszogtam, hogy mi a bánat éghet… No nem vagyok annyira Barbi, hogy ne vegyem észre, hogy balomban füstbomba van, csak momentán kiégett az égő a fürdőszobában, pont amivel a tükörben látnám magam. Szóval annyira azért láttam, hogy hajat tudtam szárítani, de hogy intenzíven füstöl a szerkezet, azt már nem.. Khm…
Találkozások….
2012 november 23. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
Nem tudom mi van mostanában, de zsinórban olyan emberekkel „futok össze”, akiket év(tizedek) óta nem láttam…
Egyik hétvégén főzés közben benyomtam a tévét és putty, eccercsak a szalagavatós, meg ballagási képeinket mutogatják a képernyőn… Majdnem kiesett a fakanál a kezemből, mikoris megszólalt az egyik volt osztálytársam… Nééézem a műsort: hát portréfilmet csináltak róla, és nem is akármilyet. Nagyon jól sikerült. (Ő egyébként lelkész.)
Aztán: a fészbúkra kitett valaki egy aranyos menhelyi kutyaportrét. Olyan szívfájdítóan nézett szegény kutyus és úgy fogott a két lábával egy nagy kiflit, mintha a világ legnagyobb velőscsontja lenne. Komolyan belefacsarodott a szívem. Ezen elindulva, végülis a városi kutyamenhely honlapján kötöttem ki, ahonnan elkavartam egy youtube videoig, amin egy másik –szintén gimis- osztálytársamról volt egy összeállítás. Anno, gimi után sokáig leveleztünk (akkor még postai levél volt csak), aztán egyszer jól összevesztünk és azóta se kép, se hang. Még osztálytalálkozókra sem jött el soha. Mostmeg csak meredtem a képernyőre… Annyira megváltozott…. mindenhogyan… a hangja… azon lepődtem meg legjobban.
A harmadik: az egyik gyerekkori barátnőm, akivel anno sülve-főve együtt voltunk, aztán elsodródtunk egymástól. Na nem messzire, de kb. 20 éve nem találkoztunk, mígnem tavaly összefutottunk a városban és telefonszámot cseréltünk. Az idén kb. nyár elején már el is jutottunk odáig, hogy végre összeültünk.. Vele kapcsolatban állapítottam meg, hogy mégiscsak van olyan, hogy „relatíve jódógombaság”…. Merthogy miután vele beszéltem, úgy vezettem hazáig, hogy másodpercenként belémhasított, hogy milyen jó nekem. És pár hete, mikor találkoztunk újra, csak megerősítette szegény bennem ezt az érzést, mert ahogy beszélt, percenként csak annyit tudtam mondani, hogy: „Jééézusom! „ „Ne már!” meg hasonló épületes dolgokat. Egy idő után el is hallgattam, mert rájöttem, hogy nem kéne itt szörnyülködni a mondanivalóján… Szóval úgy gondoltam, hogy ezzel a két találkozással letudtuk egymást a következő 20 évre. Merthogy már a második tali előtt se igen tudtam, hogy kiről-miről fogunk mi beszélgetni… Erreföl, felhívott a héten, hogy találkozhatnánk. Hát… nem vagyok én elrontója… Dehát izé… Olyan érdekes. Mindig rohan. egyfolytában csöng a mobilja, emberekkel dolgozik… szóval nem olyan mint akinek ember / társaság hiánya van… Szóval nem értem ezt a hirtelen ragaszkodást.
A negyedik: a héten tanfolyamon voltam Nagyvárosban egy cégnél, akitől szoftvert készülünk venni. Ahogy mentünk be a terembe, ott éppen vége volt egy hajnali angol órának, szóval ki-be mászkált a jónép, mikor eccercsak felvisítottam, hogy Géééézaaaa…. Óde megörültem neki. Mondta is, hogy kezdte zokon venni, hogy úgy elmentem mellette mintha sose láttam volna. Nem fejtettem ki, hogy én csak szemmagasságig nézek, onnan meg nem volt ismerős… J . Vigyorogva mentem felé és nyújtottam a kezem, erre adott két puszit…
Hmm… Nem voltunk mi ilyen összeborulós kapcsolatban, de tagadhatatlanul jól esett és látszott rajta, hogy tényleg örül. Kb. 6 éve volt kontaktom az egyik cégnél. Sokat „problémamegoldottunk” együtt. Szerettem vele dolgozni. Nem mellesleg tök jóképű volt, amin az öltöny csak emelt (merthogy abban kellett nekik …) és szemtelenül fiatal. Szóval sajnáltam mikor leszámolt. Ésakkor most itt összefutottunk.
Szóval ez a négy a hét termése. Olyan különös, Annyit gondolkodtam rajta, hogy mi lehet ez.
Mostanában … egy jó ideje… sokat rágódom a szüleimen, aminek tudom, hogy semmi teteje nincs. És tök mindegy már, bármire is jutok… a dolgok úgy maradnak. Nulla fölötti pillanatomban mindig tudom, hogy le kéne zárnom a múltat már mindenféle formában. Nem kell már azon gondolkodni ami elmúlt. És akkor itt van ez. Miért most? Miért éppen ők?
Szerintem nincsenek véletlenek. Csak nem sikerül értelmeznem az üzenetet…
Megint színház..
2012 november 15. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
Úgy néz ki a novemberem a színház jegyében telik. Több színészt láttam az elmúlt két hétben, mint máskor 2 év alatt. (Na nem azért mert nem jártam színházba…)
Szóval tegnap megnéztük F.-fel Voith Ági és BodrogiGyula estjét.
Aranyosak, kedvesek, szívüket, lelküket beletették… Jó volt. VoithÁgiban szokás szerint két duracell van és MrSüsünek is benne van még a lábában a boogie…
F.- fel beszélgettünk utána, hogy tök jók ezek az estek, de az embert el is szomorítják. Látszik a színészeken, hogy mindenük a színpad, ez élteti őket, ragyognak, adnak…. csak már néha le kell ülni így 78 évesen. De a „Jamaicai trombitás „ még mindig az ő szájukból szól a legjobban! 🙂
Mozgatni, játszatni, pörgetni kéne az összes nagy színészünket, amíg még lehet….
/kép forrása: www.port.hu /
Alkottam.
2012 november 12. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
Bárhogyan és máshonnan nézve is azt hiszem, elmondhatom, hogy kreatív és barátnős hétvégém volt. Kétnapos szülinapot tartottam. Szombat délután Nikó, vasárnap pedig Nana jött hozzám vendégségbe.
Reggel ugyan pöttyet túlaludtam magam, de aztán rögtön nekiestem a porszívónak, mert Nikó barátném leül, és 1 perc múlva pöccre megmondja, hány szem por van a lakásban és milyen eloszlásban, ebből mennyi a tavalyi és melyik az ami az ablakon jött be. A háziállatokról már nem is beszélve. Pénteken este összehívtam a pókokat és eligazítást tartottam nekik, mondván, egy hétig szabadon szőhetnek, ha szombaton mindegyik kussol és a lyukában (vagyhol) marad…
Szóval miután ezt így elrendeztem, nekiálltam a tortának. Merthogy milyen a szülinap torta nélkül!?! És megcsináltam!! Tadamm… Szuperfinomságos lett!
Gasztroguruk és gyengébb idegzetűek ugorják át a következő 10 sort. A többieknek hagyok helyet a „CTRL + C” , „CTRL+V” –hez a recept alatt és fölött. Senki ne fogja vissza magát, nincs levédve!
Szóval:
Narancsos gyümölcs torta
Az alap rendes, 6 tojásos, piskótatészta. Nem kell neki nagy faxnit keríteni, hogy nem jön fel, meg hogy 50 forint a tojás…. A Spárolósboltban a kenyér melletti polcon, alul, nagyon pöpec mindenféle tortalapok vannak. Miután megszereztük, hazavisszük és örülünk, hogy a sütés ilyen flottul lezajlott, a tészta tökéletes lett, minden kis hullám a helyén van a szélén és egyenletes vastagságú.
Ha kiörömködtük magunkat, nekiállhatunk a krém elkészítésének:
Egy tálban felverünk 3 dl habtejszínt majd hozzáadunk 1 tasak vanília ízű „Aranka” pudingport. Szépen összekeverjük, hogy jól feloldódjon a por és ilyen klassz állagú krém legyen. Ezután rákenjük a már kihűlt piskótára, szépen, egyenletesen.
Ha mindez megvan, megkoronázzuk a művet: megpakoljuk a tetejét karikára vágott naranccsal. A narancs ne legyen se túl vastag (elázik a piskóta) se túl vékony (mert a narancs íze tök passzol a vaníliához és nagyon finom együtt). Miután rátettük a narancsokat, a tasakon levő leírás szerint felfőzzük a színtelen tortazselét és amikor megunjuk a vacakolást vele, ráöntjük a gyönyörű sárga színben pompázó tortakölteményünkre. (A zselatinba lehetett volna egy kis narancslét önteni, vaaagy valami alkoholt…. No persze, akkor nem lett volna ilyen szééép fényes!)
És kész!
Bátran nekiállhatnak kezdő háziasszonyok is! Finom és megéri a fáradtságot!!
Nikónak is ízlett… legalábbis nem láttam rajta az ellenkezőjét, pedig Ő aztán nem tudja palástolni a véleményét 🙂
Jajjj… és kaptam tőle ilyen Csokomi-s csokit. (ChocoMe), ami kandírozott rózsaszirommal meg ….meggyel, meg fahéjjal volt megszórva… Illetve nem volt, hanem van… mert még van egy kicsi belőle. Ínségesebb időkre félretettem!
Sajnos a tortám vasárnap már nem folytatta a diadalútját, mert Nana nem szereti a gyümölcsöt, ergo a gyümölcstortát sem… Hát… ezzel nem kalkuláltam. Kapott helyette szendvicset! Kimentünk Aprajafalvára a temetőbe, majd visszafele megálltunk egy órára a parkerdőben, mert nagyon szépek voltak a fák és eléggé jó idő is volt. Sétáltunk egyet és szedtem egy rakás falevelet, mert bevillant az a falevélből hajtogatott rózsacsokor, amivel itt az NLC –n kreatívkodtak, és kitaláltam, hogy nekem olyan márpedig köll!!
Aztán elmentünk vacsizni a törökhöz, majd Nana elment a buszával, én meg hazajöttem és éjjel ½ 1-ig hajtogattam a falevélrózsákat, közben arra gondoltam, hogy nem vagyok százas, az tuti… Mondjuk szerintem egészen jók lettek, ahhoz képest, hogy nem igazán van kézügyességem…
Sóval így elment a szülinapos hétvégém!
Jó Volt! Nem vertük ugyan szét a ház falát, de akkor is! 🙂
Ez jó volt… :)
2012 november 8. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
Tegnap egy igazi jódógombaságot csináltam magamnak.
Városunk színháza tegnap volt 50 éves és ennek apropóján az aulában összehoztak egy kiállítást, amit délután 4-kor nyitottak meg, majd ½ 5-kor egy beszélgetés volt Törőcsik Marival és Bitskey Tiborral. Anno a Csongor és Tünde volt a nyitó darab és ők játszották a címszerepeket.
Nopersze erre az egész hírre én délután háromkor akadtam a neten és jól fölhúztam magam, hogy már megint egy program, amit illegalitásban tartanak… Pedig milyen jó lenne elmenni… Rögtön végigfuttattam egy kereső programot, hogy melyik drága barátném jönne el velem, de 0 jött ki (később kiderült, hogy programhiba van a keresőszoftverben). Aztán megkérdeztem a főnökömet (továbbiakban F.), de nem ért rá –pedig eljött volna-, aztán még megkérdeztem a HR-en valakit –ez is nullára jött ki, úgyhogy tökre lelombozódtam. Őszintén bevallva, nagyon kíváncsi voltam mindegyik színészre, mert még soha nem láttam teljes valójukban őket, csak filmen és tudtam, hogy Törőcsiket napokig tudnám hallgatni, olyan történetei vannak.
(Nagy álmom, hogy valami kényelmes helyen beülök öt-hat, idős, nagy színész közé, akik így sztorizgatnak reggeltől estig, úgy, hogy a műsorvezető nem fojtja beléjük a szót és nem kell a mondandójuk közben meghallgatnom, hogy miért is vegyek kék csibét a Maggitól.)
Szóval nagy szontyolkodva ültem, mikoris belémcsapott a felismerés: elmegyek vazze egyedül! Tudtam, hogy négyre semmiképpen nem érek oda, de ha belehúzok a fél öt még összejöhet.
És igen!
Elég sokan voltak (a korai időpont ellenére), úgyhogy beültem leghátra, középre és egyáltalán nem éreztem kínosan magam, hogy egyedül voltam. Igazából nem is foglalkoztam vele. A két színész fantasztikus volt, a műsorvezetőn sajnos látszott, hogy nincs az ilyen szerephez szokva. Volt egy-két panelkérdése, amik sajnos ebben a szituban nem működtek.
Hogy miért nem?
Nem fogjátok elhinni, de lejátszódott előttem a szombati színdarab élet általi rendezése, „A nagy négyes” helyett, mondjuk „A nagy duett” címmel.
Rögtön az első mondatnál bejött a párhuzam, és onnantól duplán élveztem az egészet.
Műsorvezető: – Hogyan emlékeztek erre az előadásra?
T.M.: – Arra emlékszem az egészből, hogy nagyon fáztunk, mert még nem volt meg a hátsó ajtó és pokrócok voltak felakasztva a helyére. A színpad (díszlet) pedig alulról megvilágított plexi volt, ahonnan szállt fel a meleg. Ahogy kimentünk a színpadról, majd megfagytunk…
M.V.: – És te Tibor?
B.T.: – Én megmondom őszintén:abszolút nem emlékszem az egészből semmire.
Nagy röhögés….
Aztán a Törőcsik sztorizgatott. Szerencsére nagyon jó beszélőkéje van J. És voltak közben ilyen kis apróságok, hogy, mondja a Bitskeynek:
– Hogy Te abban milyen jót játszottál… és milyen jól néztél ki. Ilyen gyöngyös ruha volt rajtad…
B.T.: – Ééén?
Röhögés…
T.M.: – Igen.. tuuudoood, a Bessenyei volt a ……
B.T.: – Nekeem ?
T.M. lemondóan legyint, közönség röhög….
Éppen kicsit kezdett kínos lenni a dolog, mondván, hogy’ lehet azzal visszaemlékezést tartani, aki nem emlékszik semmire, mikor B.T. közölte, hogy a Trisztán monológját viszont el tudja mondani…
És elkezdte…
Hááát… Eszméletlen volt a kontraszt. Ha becsuktam a szemem, egy harmincas, negyvenes éveiben járó férfi, fantasztikus orgánuma zengett a színpadon. Ha viszont kinyitottam, akkor egy hajlott, törékeny, bottal járó, öreg embert láttam.
Igazságos-e az élet, mikor az évekkel egyre inkább börtönbe zárja a még szárnyaló lelket és elmét? Később egyébként még az orr monológból is mondott egy rövid részt. Az Ő memóriájában ezek maradtak meg.
Egyszer beállt egy kis csend és ekkor érezhető volt egy pillanatra, hogy a műsorvezető csak ebből a konkrét nyitó darabból készült, nem a színészekből. Szóval nem volt „B” terve arra, hogy esetleg valamelyiküknél ez a darab a feledés homályába veszett, mert ugye akkor más darabokról, vagy az életéről kellett volna kérdezni, hogy azért beszéljen ő is….
Ehelyett ezt kérdezte:
– És hogy emlékeztek vissza a próbákra?
T.M.: – Jaj, hát hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget…. próbák…. ne haragudj…! J
Röhögés… Nyilvánvalóan igaza volt. Hisz fél órája derült ki, hogy az egyik csak arra emlékszik, hogy hideg volt, a másik meg semmire.
Viszont ekkor volt egy jó ötlete: megkérdezték a közönséget, hogy van-e valaki, aki itt volt az első előadáson. És volt! Nem is egy!
Mondjuk elég korosodó volt a közönség, ahogy körülnéztem, szerintem én voltam a legfiatalabb. (Vagy legalábbis benne voltam a három legfiatalabban.)
Ja! Törőcsik mondta, hogy még arra is emlékszik, hogy száz szál vörös rózsát dobáltak fel neki a színpadra az előadás végén.
Sajnos csak egy órás volt az egész. De befejezésképpen most is kapott egy szép csokor rózsát, meg mindketten kaptak egy-egy festményt egy a városban élő festőtől. (Ha jól értettem T.M.-nek még előadása volt este. )
Szóval abszolút nem bántam meg, hogy elmentem. Nagyon jó volt. Igazi jódógombaság. Megvolt benne az a „De jóóó…” faktor is.
(kép forrása: www.vorosmartyszinhaz.hu)
Színházban voltam Jujuval.
2012 november 6. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
„A nagy négyes” című darabot néztük meg. Nagyon tetszett. Nem akarta megváltani a világot és nem fordult idétlen vásári bohóckodásba, mint amikről azt hiszik mostanában, hogy ez kell a népnek! Szóval kellemes kikapcsolódás volt igazi színészekkel.
(Tudom, most eléggé sznobnak tűnök, de nem érdekel. Szerintem ma a „színészek” fele nem való a pályára és teljesen tehetségtelen. És nem a celebségük szerint csoportosítom őket. Láttam már teljesen ismeretlen színészt fantasztikusan játszani.)
A cselekmény röviden: négy hajdani operacsillag, öregsége napjait egy nyugdíjas otthonban tölti, aholis egy előadói estre készülnek, Verdi születésnapja alkalmából. Ők lesznek a záró szám, Rigolettó kvartettjével.
A szereplők: Molnár Piroska, Vári Éva, Benedek Miklós és Szacsvay László
A készülődésből, a helyzetből, a környezetből adódnak a keserédes poénok és miközben nézi az ember, többször is eszébe ötlik néhány kósza gondolat arról, hogy az ő esze nem megy el öregkorára… még ennyire sem…
Az egyik díva mindig kitörő örömmel üdvözölte a betoppanót:
„-De jó, hogy megjöttél Karacsiból!”
Vagy a legváratlanabb pillanatban nekiszegezte a mellette állónak a kérdést: -Na és milyen volt Karacsiban?
F. ült a bal oldalamon és azon röhögtünk, hogy mi már most ilyenek vagyunk néha, hogy pl. nem jut eszünkbe valakinek a neve, vagy egy helységnév…. Azon poénkodtunk, hogy még náluk is rosszabbak leszünk, mert mire elérjük a nyugdíj korhatárt, addigra azt úgy kitolják, hogy reggelente majd mi is így fogjuk üdvözölni egymást:
– Hát Te? Megjöttél Karacsiből?
Színház után egy jót sétáltunk a kihalt városban és azon elelmélkedtünk, hogy lehet egy város ennyire elnéptelenedve vasárnap este. Nagyon kellemes, jó idő volt. (17 fok), viszont ¾ 10 lévén, beülni sem tudtunk sehova, mert amit megnéztünk, az mind 10-ig volt nyitva.
Na igen.
Ezt is ki lehetne fejteni, több szálon elindulva.
Ez egy jó este volt.
G.-től egy kevés…
2012 november 6. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
G.-t megzavarták a szabadnapok, úgyhogy feltette a nagy kérdést:
– Milyen nap van ma?
– Kedd.
– Normális dolog az, hogy még mindig kedd van? Ilyenkor már hétvége szokott lenni!
– Hát jobb ha megszokod, mert most karácsonyig kedd lesz.
*
Melózunk. Teljes csend… eccercsak felugrik!
– Ezek a májkroszoftosok idióták!
– Hmm… elhiszem! Deee ha adnál egy kis csokit, jobban tudnék hinni…
– Olyan izomlázam van, hogy meg se szólalj!
Egy csokor…
2012 november 6. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
Múlthéten kedden délután éppen nagyon hideg volt, fújt a szél, be volt borulva és sötétedett is már, mikor a Spárolósbolthoz értem, hogy bevásároljak a hosszú hétvégére. Siettem befele a parkolóból, de vacakoltam a bevásárlókocsival –nem akarta megenni a százast- mikor megláttam az öreg nénit. Ott toporgott a kocsik mellet, előtte egy kis vödör tele virággal.
Miközben a százassal küzdöttem, félénken megszólított.
– Vegyen virágot, kedveském.
– Köszönöm, most nem kérek –mondtam, és arra gondoltam, hogy majd kifele jövet veszek egy csokorral.
Bent jó sokan voltak, amit persze sejtettem, -lévén alig találtam parkolót, meghát ugye a hosszú hétvégék előtt úgy csinálunk, mintha többhónapos állófront lenne az utcánkban, vagy legalábbis kijárási tilalom. Szóval jól elvacakoltam a vásárlással meg a pénztárnál kígyózó sorban –hogy ott mekkora dolgok jutnak az ember eszébe!! pl. azon morfondíroztam, hogyan termeszthetnék krumplit a nappaliban, vagy tarthatnék ketreces csirkéket…meg arra gondoltam, hogy na, már a néni is biztosan eladta a virágait és hazahúzott….
De nem! A hideg is, a szél is és a néni is megvoltak még ahogy hagytam. És szó szerint ahogyan hagytam, mert döbbenetemre még minden csokor virága megvolt!
Odamentem és kértem tőle egyet. Lelkesen szedte ki az összeset, hogy válasszak, én meg válogattam, hogy lássa nagyon nem mindegy, hogy melyik csokrot veszem meg. Basszus, 6 (hat!) csokor virág volt a kis vödörben összesen. Ennyi fért bele!
Szinte pontosan ¾ óráig voltam a boltban, ezalatt tutira elment a néni mellett kb. 100 ember.
Nevetséges száz forintért adta a csokrot –ha belegondolunk, egy gombóc fagyit sem kapunk érte. Szóval csak azon jár az agyam azóta is, hogy MIÉRT?
Miért nem adta el 10 perc alatt a 6 csokor virágot?
Miért vagyunk ennyire közömbösek? Jó, a hajléktalanok más kérdés… piára sokan nem szívesen adnak, de ezen a nénin látszott, hogy valaha jobb napokat élt, és hogy nem alkoholra fogja költeni azt a pár száz forintot.
Aztán persze ezer felé el lehetne indulni ezzel a gondolattal, kezdve azzal, hogy az Ő korosztálya még keményen dolgozott…
Nem, nem azért írtam erről, hogy demonstráljam, milyen f*sza csaj vagyok. Tudom, hogy sokan vettek volna tőle virágot, és biztosan el is adta egy idő után az összeset.
Azért írtam, mert felháborodtam azon a 100 emberen akik elmentek mellette, viszont este mesélnek a gyereknek, unokának a szegény kis gyufaárus lányról, ezrével lájkolják a fészbúkon az öreg bácsit, kezében a kenyérrel, sőtmitöbb január elsején annyi embernek kívántak boldog új évet, mint égen a csillag + 1…
És jön az advent… meg a karácsony… meg az új év…
Azért…
“Bánya..”
2012 november 1. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
Pár nap múlva éppen 7 éve, hogy itt lakom és mégis csak pár hete tudtam meg, hogy a házunktól nem messze (kb. 1 km.) van egy régi külszíni bánya, amit részben parkosítottak, részben meg hagytak a természetnek. Van egy része, ahol áll benne a víz, tele békalencsével, körben fák meg bokrok, több belőlük belóg a vízbe, olyan mint egy őserdő. Órákat lehet ücsörögni a szélén. Nopersze csöndben kell ahhoz lenni, hogy mindenféle tarka madarakat láthassunk.
Mivel nem voltam elég kitartó „csak” egy mókust sikerült fényképezni. 🙂 (khm.. az utolsó képen van 🙂 )
Ide kattintva is megtalálsz! :o)
Három dolog…
2012 november 30. | Szerző: rezangyal11@freemail.hu
Első.
Tudta valaki, hogy a „Guzmán Bromélia” a trópusokon őshonos?
Nem, mi?
Hát ez az!
Erreföl kaptam egy cseréppel a szülinapomra Nanától. Merthogy olyan szép sárga a virága, olyan mint a napsütés… (Mondjuk tényleg.) Node az én tetőteremben ilyenkor december tájékán a klíma inkább a grönlandira hajaz, mint trópusira, so szegény kankalin csak kornyadozott a kredencen. Ráadásul gőzünk sem volt a nevét illetően, úgyhogy nem tudtuk kiguglizni, hogy mit szeret. Ma aztán gondoltam egyet és bevittem a céghez, aholis T1 kollégám –mindenek tudója- kapásból rávágta, hogy bromélia, innen meg már csak egy guglienter választott el a guzmán broméliától…
Nna… hogy ez milyen egy mimóza virág ?!?
Locsolni, azt csak alulról szabad –de rápacsált a szentem, mert nincs kilyukasztva a cserepe. Vizet kell önteni a levélnyelekbe, meg a közepén levő virágba DE! csak akkor ha meleg van. Ha hidegben öntesz bele akkor kirothad, ha meleg van és nem öntesz bele akkor kiszárad. Viszont, ha valami guzmán csoda folytán életben tudod tartani, akkor se örüljél olyan nagyon, mert 3 éves élettartama alatt egyszer virágzik –T1 megjegyezte, hogy ezexerint akkor ez most haldoklik …öö ja- és amikor elvirágzott akkor az egész növény kiszárad és oldalt hoz ilyen hajtásokat amiket el kell ültetni, ergo kezdheted az egész cécót újra…
A legszebbet a végére hagytam. Idézet a netes növénytanból: „Mivel nedves környezetben él a guzmán bromélia, csigák támadhatják meg, még a szobában is nemcsak a kertészetben. Kézzel vagy csiga-csalival távolítsuk el őket.”
Már látom ahogy G. egy hétfői hajnalon elsőként betrappol az irodába és látja amint a csigák csapatokba verődve támadják az asztalát, csócsálják a laptopját és eszik a búgatóporait… Sőt! Az ajtó mögött leselkedő fő csigacsapat hátulról ráveti magát szegény G.-re, aki a meglepetéstől…… -na jó, ezt majd máskor írom meg 🙂
Hacsak nem veszek valami csigacsalit, ugye…
🙂 Megvan az, hogy szőkenő bemegy decemberben a karácsonyi tömeges teszkóba és arról faggatja az eladót, hogy hol tartják a csigacsalit…?!?
Takácsatkákat, gyökértetveket már meg se’ említem!
Ez itt a Guzmán Bromélia Ez pedig a Tasmán Ördög
(Mintha vonzaná az egyik a másikat -hja… nem ám a csigákat, vazze!)
__________________________________
Második.
Mint említettem volt: elfüstölt a hajszárítóm. Mondjuk már megszolgálta az árát, hisz legalább 15 éve nyüstöltem szegényt. Szeretem a megszokott cuccaimat, na.
Nodehát nincs mit tenni, hajszárítót köll venni.
Egyik tanfolyami napról hazafele autózván, Petronella megemlítette, hogy neki olyan hajszárítója van ami körkefében végződik és az milyen jó és kölcsön adja nekem kipróbára. No meg is ejtettük a kölcsönt, vittem haza a zsákmányt, ls lendületből szárítottam vele a hajam….
Khm… hát… az első tekerésnél biztos voltam benne, hogy nekem az életben nem köll ilyen, hisz meg se tudom fogni. A másodiknál már tudtam, hogy az volt az igazi, ami tönkre ment és elkeseredetten néztem a hosszú, vizes hajamat, meg a kezemben az elmés eszközt. Aztán más választásom nem lévén, tovább próbálkoztam éééééssss…. ráéreztem az ízére… Háááát kéremszépen, ez egy csodamasina. A végén már úgy szorítottam, hogy én ezt soha-soha többet az a ripityomos életben nem adom vissza. De aztán a bal kezem lefejtette róla a jobb kezem elkékülő ujjait szépen sorban… és miután sírva búcsút vettem tőle, visszaszolgáltattam Petronellának.
Node!
Bele lett így ültetve a bogár a fülembe… Mert mostantól tudtam, hogy az életem megváltozott és innentől már soha nem lesz olyan mint a hőlégbefúvásos, forgókefés, csodaondola előtt!
Úgyhogy elindultam a GazdaságosBoltba, mert ott ugye több polcnyi ketyere van. G. persze felhördült, hogy „méééé’ oda? kíínait akarsz venni?” Demivel ő pasi, nem ért hozzá. Azért oda, mert az van a legközelebb és nem volt kedvem beautózni a városba. Nna.
A vevésnél meg ám jó, hogy résen voltam, mert ebből a ketyeréből olyan is van -ill. leginkább olyan van- ami nem forgóskefés…. És szétszedettem miszlikre az EladóPasival, mer’ azt mondta, hogy forog énmeg mondtam, hogy de miért nincs ráírva? Szerintem tutira nem forog. Ésakkor kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig forog. Kérdeztem, hogy mivan ha nem? Erre azt mondta, hogy akkor visszaveszik. Nade mondtem, hogy tudjamikor jövök én ezzel most vissza, nézzük meg… Ésakkor teljesen szét kellett szedni 🙂 mert az alján volt a lényeges része. Diadalittasan bedugta…
Ééssss persze nem forgott…
Nem is volt rajta forgatós gomb!! Ésakkorén mondtam neki, hogy “naugye” és jól otthagytam. 🙂
A trauma miatt aznap nem is folytattam a vadászatot csak másnap. Akkor viszont beközlekedtem a MédiásBoltba, aholis csak kétféle volt. Az egyik k*va sokba került, a másik meg csak szimplán drága volt. Megint szétszedettem a dobozt, hogy benne van-e minden, mert mostmár nagyon dörzsölt vagyok. (az látszódott a dobozon, hogy forgós)
Ember belenéz, aztán tanácstalanul rám:
-Ennek kell ebben lenni?
Azt hittem viccel, de tök komolyan kérdezte…
Végül megállapítottuk, hogy oké, bár megjegyzem, ennyiért már a két körkefén kívül egy hajszárító fejet is adhattak volna hozzá…
A Nagy Vadászat után –hogy levezessük a feszültséget- találkoztunk Nikóval és beültünk tejeskávézni. (Ő az ablakpuceválás feszkóját vezette a kávéba.)
– Nna… vettél hajszárítót?
-…óóó….. vettem. Naagggyon pöpec. Ez ilyen hajformázó. Hőlégbefúvásos, több fokozatban löki a meleget, van hozzá két körkefe, amit forgathatok két irányba és van rajta egy sebváltógomb, amivel két sebességbe kapcsolhatom. Van hideglevegő funkciója is, és 100 lóerős. Egyébként metál ezüst, krém vonalakkal.
– És mennyibe került? 🙂
– Hát ez az…! Ha lenne uram, szerintem most nem mernék hazamenni!
————————-
Harmadik -de a legfontosabb!
Tegnap délután hazaérve mit találtam a postaládámban?
Na mit?
Neem… nem madárfészket.
Jódógombaságot!
Az úgy volt, hogy van a Lili, aki blogot ír már 5(?) éve és én rendületlen olvasója vagyok. Két tündérbogár lánya van, Szonja és Kira. Szonja 4,5 Kira 2,5 éves és jórészt róluk szólnak a bejegyzések. Imádom, mikor Szonjának éppen „kitámad egy pompázatos ötlete” és alig várom már, hogy Kira is ontsa az okosságokat.
Node!
Szóval Lili kitalálta, hogy az olvasói között kisorsol 3 vicces fülbevalót, amiket egy emberke alkot Michigan gyurmából. Ééééés…. az egyiket megnyertem!! Tadamm…
Annyira jó, hogy ilyen emberek is vannak… akik azzal foglalkoznak, hogy örömet szerezzenek a másoknak, idegeneknek. Csomagolnak, postára viszik, feladják. És megtehette volna, hogy csak a fülbevalót teszi a zacskóba, de Ő még mellétette szívét, lelkét… egy gyönyörű üdvözlőkártyát és egy csokis marcipán kockát, amit meghatottságomban rögtön be is faltam…. Szóval jócskán túllépett azon amit vállalt. Még most is tök meghatódom ha rá gondolok és tegnap este az új nyalókás fülbevalómban még a mosogatás is sokkal élvezetesebb volt. Sőt! Úgy elmosogattam, hogy észre sem vettem. Szóval ez ilyen csodafüli. 🙂
Köszönöm Lili! Nagy örömet szereztetek.
Hálás vagyok minden emberért, aki körülöttem van. Piszok szerencsés vagyok!
A kincseim 🙂
Itt is megtalálsz 🙂
Oldal ajánlása emailben
X